logo

FOOLISH WISHES

three wishes
three wishes

Storytelling by Abigail Larson

Some versions from the same story

  1. The Two-Headed Weaver (The Panchatantra)
  2. The Three Wishes (1001 Nights)
  3. The Ridiculous Wishes (France, Charles Perrault)
  4. The Sausage (Sweden, Gabriel Djurklou)
  5. Loppi and Lappi (Estonia, Friedrich Kreutzwald)
  6. The Wishes (Hungary, W. Henry Jones and Lewis L. Kropf)
  7. Három kívánság (in Hungarian)
  8. The Woodman’s Three Wishes (England, Thomas Sternberg)
  9. The Three Wishes (England, Joseph Jacobs)
  10. Cuento de los tres deseos (Jeanne-Marie Le Prince de Beaumont) In Spanish
  11. Az aranyhal és a három kívánság (In Hungarian)

The Two-Headed Weaver
[The Panchatantra] Translated into English by D. L. Ashliman. © 2002.

In a certain place there lived a weaver by the name of Mantharaka, which means “the simpleton.” One day, while weaving cloth, the wooden pieces on his loom broke. He took an ax, and set forth to find some wood. He found a large sissoo tree at the ocean’s shore, and said aloud, “Now this is a large tree. If I fell it, I will have wood enough for all my weaving tools.”

Having thus thought it through, he raised his ax to begin cutting. However, a spirit lived in this tree, and he said, “Listen! This tree is my home, and it must be spared in any event, because I like it here where my body can be stroked by the cool breezes that blow in from the ocean’s waves.”

The weaver said, “Then what am I to do? If I don’t find a good tree, then my family will starve. You will have to go somewhere else. I am going to cut it down.”

The spirit answered, “Listen, I am at your service. Ask whatever you would like, but spare this tree!”

The weaver said, “If that is what you want then I will go home and ask my friend and my wife, and when I return, you must give me what I ask for.”

The spirit promised, and the weaver, beside himself with joy, returned home. Upon his arrival in his city he saw his friend, the barber, and said, “Friend, I have gained control over a spirit. Tell me what I should demand from him!”

The barber said, “My dear friend, if that is so then you should demand a kingdom. You could be king, and I would be your prime minister, and we two would first enjoy the pleasures of this world and then those of the next one. For they say: A prince who piously gives to others, achieves fame in this world, and through these good deeds, he will arrive in heaven, equal to the gods themselves.”

The weaver spoke, “Friend, so be it! But let us also ask my wife.”

The barber said, “One should never ask women for advice. They also say: A wise man gives women food, clothing, jewelry, and above all the duties of marriage, but he never asks for their advice. And further: That house must perish where a woman, a gambler, or a child is listened to. And: A man will advance and be loved by worthy people as long as he does not secretly listen to women. Women think only of their own advantage, of their own desires. Even if they love only their own son, still, he will serve their wishes.

The weaver spoke, “Even though this is true, she nonetheless must be asked, because she is subservient to her husband.”

Having said this, he went quickly to his wife and said to her, “Dear one, today I have gained control over a spirit who will grant me one wish. Hence I have come to ask for your advice. Tell me, what should I ask for? My friend the barber thinks that I should request a kingdom.”

She answered, “Oh, son of your excellence, what do barbers understand? You should never do what they say. After all, it is stated: A reasonable person will no sooner take advice from dancers, singers, the low born, barbers, or children, than from beggars. Furthermore, a king’s life is an unending procession of annoyances. He must constantly worry about friendships, animosities, wars, servants, defense alliances, and duplicity. He never gets a moment’s rest, because: Anyone who wants to rule must prepare his spirit for misfortune. The same container that is used for salve can also be used to pour out bad luck. Never envy the life of a king.

The weaver said, “You are right. But what should I ask for?”

She answered, “You can now work on only one piece of cloth at a time. That is barely enough to pay for the necessities. You should ask for another pair of arms and a second head so that you can work on two pieces of cloth at once, one in front of you, and one behind you. We can sell the one for household necessities, and you can use the money from the second one for other things. You will thus gain the praise of your relatives, and you will make gains in both worlds.”

After hearing this he spoke with joy, “Good, you faithful wife! You have spoken well, and I will do what you say. That is my decision.”

With that he went to the spirit and let his will be known, “Listen, if you want to fulfill my wish, then give me another pair of arms and another head.”

He had barely spoken before he was two-headed and four-armed. Rejoicing, he returned home, but the people there thought that he was a demon and beat him with sticks and stones, until he fell over dead.

And that is why I say: He who cannot think for himself and will not follow the advice of friends, he will push himself into misfortune, just like the weaver Mantharaka.

Source: Pantschatantra: Fünf Bücher indischer Fabeln, Märchen und Erzählungen, translated from the Sanskrit into German by Theodor Benfey (Leipzig: F. A. Brockhaus, 1859), book 5, story 8 (v. 2, pp. 341-344).

The Three Wishes
[1001 Nights]

The full title of this story is “The Three Wishes, or the Man who Longed to see the Night of Power.” Although I usually find Burton’s translation style too florid for twentieth-century taste, his linguistic ornamentation seems to fit this tale, so I have let it stand.

A certain man had longed all his life to look upon the Night of Power, and one night it befell that he gazed at the sky and saw the angels, and Heaven’s gates thrown open; and he beheld all things prostrating themselves before their Lord, each in its several stead. So he said to his wife, “Harkye, such an one, verily Allah hath shown me the Night of Power, and it hath been proclaimed to me, from the invisible world, that three prayers will be granted unto me; so I consult thee for counsel as to what shall I ask.”

Quoth she, “Oh man, the perfection of man and his delight is in his prickle; therefore do thou pray Allah to greaten thy yard and magnify it.”

So he lifted up his hands to heaven and said, “Oh Allah, greaten my yard and magnify it.” Hardly had he spoken when his tool became as big as a column and he could neither sit nor stand nor move about nor even stir from his stead; and when he would have carnally known his wife, she fled before him from place to place. So he said to her, “Oh accursed woman, what is to be done? This is thy list, by reason of thy lust.”

She replied, “No, by Allah, I did not ask for this length and huge bulk, for which the gate of a street were too strait. Pray Heaven to make it less.”

So he raised his eyes to Heaven and said, “Oh Allah, rid me of this thing and deliver me therefrom.” And immediately his prickle disappeared altogether and he became clean smooth.

When his wife saw this she said, “I have no occasion for thee, now thou art become pegless as a eunuch, shaven and shorn.”

And he answered her, saying, “All this comes of thine ill-omened counsel and thine imbecile judgment. I had three prayers accepted of Allah, wherewith I might have gotten me my good, both in this world and in the next, and now two wishes are gone in pure waste, by thy lewd will, and there remaineth but one.”

Quoth she, “Pray Allah the Most High to restore thee thy yard as it was.”

So he prayed to his Lord and his prickle was restored to its first estate. Thus the man lost his three wishes by the lack of wit in the woman.

Source: The Book of the Thousand Nights and a Night, translated by Richard F. Burton (Privately printed, 1885), v. 6, pp. 180-181.

The Ridiculous Wishes [Les souhaits ridicules.] Charles Perrault

In days long past there lived a poor woodcutter who found life very hard. Indeed, it was his lot to toil for little guerdon, and although he was young and happily married there were moments when he wished himself dead and below ground.

One day while at his work he was again lamenting his fate. “Some men,” he said, “have only to make known their desires, and straightway these are granted, and their every wish fulfilled; but it has availed me little to wish for ought, for the gods are deaf to the prayers of such as I.”

As he spoke these words there was a great noise of thunder, and Jupiter appeared before him wielding his mighty thunderbolts. Our poor man was stricken with fear and threw himself on the ground.

“My lord,” he said, “forget my foolish speech; heed not my wishes, but cease thy thundering!”

“Have no fear,” answered Jupiter; “I have heard thy plaint, and have come hither to show thee how greatly thou dost wrong me. Hark! I, who am sovereign lord of this world, promise to grant in full the first three wishes which it will please thee to utter, whatever these may be. Consider well what things can bring thee joy and prosperity, and as thy happiness is at stake, be not over-hasty, but revolve the matter in thy mind.”

Having thus spoken Jupiter withdrew himself and made his ascent to Olympus. As for our woodcutter, he blithely corded his faggot, and throwing it over his shoulder, made for his home. To one so light of heart the load also seemed light, and his thoughts were merry as he strode along. Many a wish came into his mind, but he was resolved to seek the advice of his wife, who was a young woman of good understanding.

He had soon reached his cottage, and casting down his faggot: “Behold me, Fanny,” he said. “Make up the fire and spread the board, and let there be no stint. We are wealthy, Fanny, wealthy for evermore; we have only to wish for whatsoever we may desire.”

Thereupon he told her the story of what had befallen that day. Fanny, whose mind was quick and active, immediately conceived many plans for the advancement of their fortune, but she approved her husband’s resolve to act with prudence and circumspection.

“‘Twere a pity,” she said, “to spoil our chances through impatience. We had best take counsel of the night, and wish no wishes until tomorrow.”

“That is well spoken,” answered Harry. “Meanwhile fetch a bottle of our best, and we shall drink to our good fortune.”

Fanny brought a bottle from the store behind the faggots, and our man enjoyed his ease, leaning back in his chair with his toes to the fire and his goblet in his hand.

“What fine glowing embers!” he said, “and what a fine toasting fire! I wish we had a black pudding at hand.”

Hardly had he spoken these words when his wife beheld, to her great astonishment, a long black pudding which, issuing from a corner of the hearth, came winding and wriggling towards her. She uttered a cry of fear, and then again exclaimed in dismay, when she perceived that this strange occurrence was due to the wish which her husband had so rashly and foolishly spoken. Turning upon him, in her anger and disappointment she called the poor man all the abusive names that she could think of.

“What!” she said to him, “when you can call for a kingdom, for gold, pearls, rubies, diamonds, for princely garments and wealth untold, is this the time to set your mind upon black puddings!”

“Nay!” answered the man, “’twas a thoughtless speech, and a sad mistake; but I shall now be on my guard, and shall do better next time.”

“Who knows that you will?” returned his wife. “Once a witless fool, always a witless fool!” and giving free rein to her vexation and ill-temper she continued to upbraid her husband until his anger also was stirred, and he had wellnigh made a second bid and wished himself a widower.

“Enough! woman,” he cried at last; “put a check upon thy froward tongue! Who ever heard such impertinence as this! A plague on the shrew and on her pudding! Would to heaven it hung at the end of her nose!”

No sooner had the husband given voice to these words than the wish was straightway granted, and the long coil of black pudding appeared grafted to the angry dame’s nose.

Our man paused when he beheld what he had wrought. Fanny was a comely young woman, and blest with good looks, and truth to tell, this new ornament did not set off her beauty. Yet it offered one advantage, that as it hung right before her mouth, it would thus effectively curb her speech.

So, having now but one wish left, he had all but resolved to make good use of it without further delay, and, before any other mischance could befall, to wish himself a kingdom of his own. He was about to speak the word, when he was stayed by a sudden thought.

“It is true,” he said to himself, “that there is none so great as a king, but what of the queen that must share his dignity? With what grace would she sit beside me on the throne with a yard of black pudding for a nose?”

In this dilemma he resolved to put the case to Fanny, and to leave her to decide whether she would rather be a queen, with this most horrible appendage marring her good looks, or remain a peasant wife, but with her shapely nose relieved of this untoward addition.

Fanny’s mind was soon made up: Although she had dreamt of a crown and sceptre, yet a woman’s first wish is always to please. To this great desire all else must yield, and Fanny would rather be fair in drugget than be a queen with an ugly face.

Thus our woodcutter did not change his state, did not become a potentate, nor fill his purse with golden crowns. He was thankful enough to use his remaining wish to a more humble purpose, and forthwith relieved his wife of her encumbrance.

Source: Charles Perrault, The Fairy Tales of Charles Perrault, (London: George G. Harrap and Company, 1922), pp. 129-36.

The Sausage

There was once an old woman, who was all alone one evening in her cottage, occupied with her household affairs. While she was waiting for her husband, who was away at work over in the forest, and while she was bustling about, a fine, grand lady came in, and so the woman began to curtsy and curtsy, for she had never seen such a grand person before.

“I should be so much obliged if you would lend me your brewing pan,” said the lady, “for my daughter is going to be married, and I expect guests from all parts.”

Oh, dear, yes! That she might have, said the woman, although she could not remember whether she had ever seen her before, and so she went to fetch the pan.

The lady took it, and thanked the woman, saying that she would pay her well for the loan of it, and so she went her way.

Two days afterwards the lady came back with it, and this time she also found the woman alone.

“Many thanks for the loan,” said the lady. “and now in return you shall have three wishes.”

And with this the lady left, and vanished so quickly that the old woman had not even time to ask her name or where she lived. But that did not matter, she thought, for now she had three wishes, and she began to think what she should wish for. She expected her husband back soon, and she thought it would be best to wait until he came home and could have a say in the matter. But the least they could wish for must be a fine big farm — the best in the parish, and a box full of money, and just fancy how happy and comfortable they would be then, for they had worked so hard all their days! Ah, yes, then the neighbors would have something to wonder at, for you may guess how they would stare at all the fine things she would have.

But since they were now so rich it was really a shame that there should be nothing but some blue, sour milk and some hard crusts of bread in the cupboard for her husband when he came home tired and weary, he who was fond of hot food. She had just been to her neighbor’s and there she had seen a fine big sausage, which they were going to have for supper.

“Ah, deary me, I wish I had that sausage here!” sighed the old woman; and the next moment a big sausage lay on the table right before her.

She was just going to put it in the pan when her husband came in.

“Father, father!” cried the woman, “it’s all over with our troubles and hard work now. I lent my brewing pan to a fine lady, and when she brought it back she promised we should have three wishes. And now you must help me to wish for something really good, for you’re so clever at hitting upon the right thing — and it’s all true, for just look at the sausage, which I got the moment I wished for it!”

“What do you mean, you silly old woman?” shouted the husband, who became angry. “Have you been wishing for such a paltry thing as a sausage, when you might have had anything you liked in the world? I wish the sausage were sticking to your nose, since you haven’t any better sense.”

All at once the woman gave a cry, for sure enough there was the sausage sticking to her nose; and she began tearing and pulling away at it, but the more she pulled the firmer it seemed to stick. She was not able to get it off.

“Oh, dear! oh, dear!” sobbed the woman. “You don’t seem to have any more sense than I, since you can wish me such ill luck. I only wanted something nice for you, and then — , oh dear! oh, dear!” and the old woman went on crying and sobbing.

The husband tried, of course, to help his wife to get rid of the sausage; but for all he pulled and tugged away at it he did not succeed, and he was nearly pulling his wife’s head off her body.

But they had one wish left, and what were they now to wish?

Yes, what were they to wish? They might, of course, wish for something very fine and grand; but what could they do with all the finery in the world, as long as the mistress of the house had a long sausage sticking to the end of her nose? She would never be able to show herself anywhere!

“You wish for something,” said the woman in the midst of her crying.

“No, you wish,” said the husband, who also began crying when he saw the state his wife was in, and saw the terrible sausage hanging down her face.

So he thought he would make the best use he could of the last wish, and said, “I wish my wife was rid of that sausage.”

And the next moment it was gone! They both became so glad that they jumped up and danced around the room in great glee — for you must know that although a sausage may be ever so nice when you have it in your mouth, it is quite a different thing to have one sticking to your nose all your life.

Source: Gabriel Djurklou, Fairy Tales from the Swedish , translated by H. L. Brækstad (Philadelphia and New York: J. B. Lippincott Company, 1901), pp. 27-32.

Loppi and Lappi

Translated from Estonian into German by F. Löwe. Translated from German into English by D. L. Ashliman. © 2008.

Once a poor cottager lived with his wife in a lonely hut outside the village. The man’s name was Loppi, and the woman’s name was Lappi. It seems as though both of them had been born into misfortune, for nothing went well for them. In the earlier years of their marriage God had given them children, but none of them were still alive to support the parents in their old age.

Every evening husband and wife sat next to the stove like two dried-up tree stumps, and often, for no reason at all, their bitterness spilled over, and they quarreled. As everyone knows, unfortunate people usually try to push their own guilt onto others, and even if they are not willfully evil, they blame others for their own bad luck.

Thus Loppi often angrily said, “If only I had had the good luck to marry a better woman, I would have lacked nothing. Today I could have been a wealthy man.”

Lappi had an even quicker tongue, and for every one of her husband’s words, she came back with a dozen of her own. “Just look at you, you stupid lout! Of course it is partially my fault that in my child-like simplicity I did not know enough to choose a better husband, but there must have been witchcraft involved to make me turn to you. Only the devil knows what you secretly put into my food or drink. I had plenty of suitors, and if I had not settled for you, you miserable creature, today I could be a lady seated at a full table. It is your fault, you worthless man, that I’ll be suffering from hunger and sorrow until I die. And it is also your fault that all our children have died, because you did not know how to take care of a wife and children.”

This stream of words gushed forth, not ceasing until the husband stopped her mouth with his fist.

One evening the couple were again quarrelling in their hut when a stately woman dressed in clothes of German cut stepped inside. Her appearance brought the wife’s tongue to a standstill, and caused the husband to lower his raised arm.

After a friendly greeting, the strange woman said, “You are poor wretches and until now have suffered much. However, three days from now your misery will suddenly end. Therefore keep peace in your house, and decide what destiny you would best choose for yourselves. I am not a human, as I appear to you, but rather a higher being who, through God’s power, can cause wishes to be fulfilled. You have three days’ time for consideration, and then you may state three wishes that you desire. Say your wishes aloud, and in the same instant they will come true through magic power. But be careful not to wish for unnecessary things.”

Following these words, the stately woman greeting them once again, then disappeared out the door in a flash.

Loppi and Lappi, who had now forgotten their quarrel, stared speechlessly out the door through which the miraculous vision had entered and disappeared. Finally the husband said, “Let’s go to bed now. We have three days to think about this. We want to use these wishes wisely, so we can get the best luck for ourselves.”

Although they had three days for consideration, they spent more than half the night burdened with thoughts of which wish would be the very best. Oh, what precious freedom ruled in the hut without interruption for the next three days! Loppi and Lappi had become different people. They spoke together friendlily, and looked after one another’s needs. They spent the greatest part of each day sitting quietly in the corner thinking about what they should wish for.

On the third day Loppi went into the village, where that morning a swine had been slaughtered, and the sausage kettle must just now be standing on the fire. He took with him the butter pot, with its lid, wanting to ask his neighbor’s wife for sausage water to cook his cabbage in that evening. Loppi felt that they would be able to think better if their stomachs were filled with good food. Arriving home he put the cabbage on the fire so their meal would be ready at the right time.

Evening arrived, and with it the time when they could make their wishes. The pot of cabbage soup was steaming on the table, and husband and wife sat down to eat. Now they could have their wishes fulfilled. They had already eaten several spoonfuls of the tasty soup when Lappi said, contentedly, “Thanks be to God for this good soup. It will fill us up nicely, but it would taste even better if we only had a sausage to go with it!”

Bang! A large sausage fell from above onto the middle of the table. For a while husband and wife were so startled that it did not occur to them to eat the sausage. Loppi remarked that with the sausage their first wish had been fulfilled, and that so angered him that he shouted, “May the Evil One grab you and stick this sausage onto your nose! If….”

But the poor man was too frightened to continue speaking, for the sausage was already hanging from Lappi’s nose, not like a normal sausage, but like a piece of flesh growing out of the nose. What could they do now? Two wishes had already been wasted, and the second one had so misshapen the woman that she would not dare to be seen by other people. They still had one wish that had not been stated, and with this one they could set everything right. At this moment poor Lappi had no other desire than to free herself from the long sausage, so she said this wish aloud, and the sausage disappeared.

Now all three wishes were gone, and Loppi and Lappi had to continue living poorly in their hut. For some time afterward they expected the beautiful woman to return, but the stranger never appeared again. Whoever fails to take immediate advantage of unexpected luck will lose it forever.

Source: Friedrich Kreutzwald, “Loppi und Lappi,” Estnische Märchen, vol. 2 (Dorpat: Verlag von C. Mattiesen, 1881), no. 4, pp. 23-26.

The Wishes

There were 10,000 wagons rolling along the turnpike road, in each wagon there were 10,000 casks, in each cask 10,000 bags, in each bag 10,000 poppy seeds, in each poppy seed 10,000 lightnings. May all these thunderous lightnings strike him who won’t listen to my tale, which I have brought from beyond the Operencian Sea!

There was once, it doesn’t matter where: there was once upon a time, a poor man who had a pretty young wife; they were very fond of each other. The only thing they had to complain of was their poverty, as neither of them owned a farthing; it happened, therefore, sometimes, that they quarreled a little, and then they always cast it in each other’s teeth that they hadn’t got anything to bless themselves with. But still they loved each other.

One evening the woman came home much earlier than her husband and went into the kitchen and lighted the fire, although she had nothing to cook. “I think I can cook a little soup, at least, for my husband. It will be ready by the time he comes home.”

But no sooner had she put the kettle over the fire, and a few logs of wood on the fire in order to make the water boil quicker, than her husband arrived home and took his seat by the side of her on the little bench. They warmed themselves by the fire, as it was late in the autumn and cold. In the neighboring village they had commenced the vintage on that very day.

“Do you know the news, wife?” inquired he.

“No, I don’t. I’ve heard nothing. Tell me what it is.”

“As I was coming from the squire’s maize field, I saw in the dark, in the distance, a black spot on the road. I couldn’t make out what it was, so I went nearer, and lo! do you know what it was? — A beautiful little golden carriage, with a pretty little woman inside, and four fine black dogs harnessed to it.”

“You’re joking,” interrupted the wife.

“I’m not, indeed, it’s perfectly true. You know how muddy the roads about here are; it happened that the dogs stuck fast with the carriage and they couldn’t move from the spot; the little woman didn’t care to get out into the mud, as she was afraid of soiling her golden dress. At first, when I found out what it was, I had a good mind to run away, as I took her for an evil spirit, but she called out after me and implored me to help her out of the mud; she promised that no harm should come to me, but on the contrary she would reward me. So I thought that it would be a good thing for us if she could help us in our poverty; and with my assistance the dogs dragged her carriage out of the mud. The woman asked me whether I was married. I told her I was. And she asked me if I was rich. I replied, not at all; I didn’t think, I said, that there were two people in our village who were poorer than we. ‘That can be remedied,’ replied she. ‘I will fulfill three wishes that your wife may propose.’ And she left as suddenly as if dragons had kidnapped her. She was a fairy.”

“Well, she made a regular fool of you!”

“That remains to be seen. You must try and wish something, my dear wife.”

Thereupon the woman without much thought said, “Well, I should like to have some sausage, and we could cook it beautifully on this nice fire.”

No sooner were the words uttered than a frying pan came down the chimney, and in it a sausage of such length that it was long enough to fence in the whole garden.

”This is grand!” they both exclaimed together.

“But we must be a little more clever with our next two wishes; how well we shall be off! I will at once buy two heifers and two horses, as well as a sucking pig,” said the husband. Whereupon he took his pipe from his hatband, took out his tobacco pouch, and filled his pipe; then he tried to light it with a hot cinder, but was so awkward about it that he upset the frying pan with the sausage in it.

“Good heavens! The sausage! What on earth are you doing! I wish that sausage would grow on to your nose,” exclaimed the frightened woman, and tried to snatch the same out of the fire, but it was too late, as it was already dangling from her husband’s nose down to his toes.

“My Lord Creator help me!” shouted the woman.

“You see, you fool, what you’ve done, there! Now the second wish is gone,” said her husband. “What can we do with this thing?”

“Can’t we get it off?” said the woman. “Take off the devil! Don’t you see that it has quite grown to my nose. You can’t take it off.”

“Then we must cut it off,” said she, “as we can do nothing else.”

“I shan’t permit it. How could I allow my body to be cut about? Not for all the treasures on earth. But do you know what we can do, love? There is yet one wish left. You’d better wish that the sausage go back to the pan, and so all will be right.”

But the woman replied, ” How about the heifers and the horses, and how about the sucking pig? How shall we get those?”

“Well, I can’t walk about with this ornament, and I’m sure you won’t kiss me again with this sausage dangling from my nose.”

And so they quarreled for a long time, till at last he succeeded in persuading his wife to wish that the sausage go back to the pan. And thus all three wishes were fulfilled; and yet they were as poor as ever.

They, however, made a hearty meal of the sausage; and as they came to the conclusion that it was in consequence of their quarrelling that they had no heifers, nor horses, nor sucking pig, they agreed to live thenceforth in harmony together; and they quarreled no more after this. They got on much better in the world, and in time they acquired heifers, horses, and a sucking pig into the bargain, because they were industrious and thrifty.

Source: W. Henry Jones and Lewis L. Kropf, The Folk-Tales of the Magyars: Collected by Kriza, Erdély, Pap, and Others (London: Folk-Lore Society, 1889), pp. 217-19.

Három Kivánság

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.

Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz fel sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:

– Hej, feleség, ha tudnád, mit történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.

– Ugyan nem tréfáljon kend – mondja az asszony -, talán bizony kincset talált?

– Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Berekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér:

“Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg.”

“Hát én hogyne segíteném!” – mondtam én.

Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikapom a sárból.

Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem: van-e feleségem? Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz szegény vagyok, mint a templom egere.

“No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül.”

– Hallá-e – mondta az asszony -, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára.

– Jól van, jól, hát próbáljuk meg, kívánj valamit.

– Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!

Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.

– Látod, hogy igazad volt – mondá a szegény ember. – Hanem most már valami okosabban kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.

A szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talál belenyúlni, hogy a lábos felfordult a hamuba. Felpattant az aszzony, elkezdett lármázni:

– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!

S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerével levenni nem lehetett.

Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, már most mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?

Mondja az ember:

– Előbb ezt a kolbászt vegyük le.

Próbálja az asszony, nem tudja levenni.

– Hát bizony ezt le kell vágni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!

– De már azt nem engedem!

– Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!

– De már ezt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek.

– Istenem, istenem, mit tudunk csinálni?

– Tudod mit, asszony – mondja az ember -, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.

Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla, úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

The Woodman’s Three Wishes

A woodman went to the forest to fell some timber. Just as he was applying the axe to the trunk of a huge old oak, out jumped a fairy, who beseeched him with the most supplicating gestures to spare the tree. Moved more by fright and astonishment than anything else, the man consented, and as a reward for his forbearance was promised the fulfillment of his three next wishes.

Whether from natural forgetfulness, or fairy illusion, we know not, but certain it is, that long before evening all remembrance of his visitor had passed from his noddle. At night, when he and his dame were dozing before a blazing fire, the old fellow waxed hungry, and audibly wished for a link of hog’s pudding.

No sooner had the words escaped his lips than a rustling was heard in the chimney, and down came a bunch of the wished-for delicacies, depositing themselves at the feet of the astounded woodman, who, thus reminded of his morning visitor, began to communicate the particulars to his wife.

“Thou bist a fool, Jan,” said she, incensed at her husband’s carelessness in neglecting to make the best of his good luck. ” I wish em wer atte noäse!” whereupon, the legend goes on to state, they immediately attached themselves to the member in question, and stuck so tight that the woodman, finding no amount of force would remove these unsightly appendages from his proboscis, was obliged, reluctantly, to wish them off, thus making the third wish, and at once ending his brilliant expectations.

Source: Thomas Sternberg, The Dialect and Folk-lore of Northamptonshire (London: John Russell Smith, 1851), pp. 135-36.

The Three Wishes

Once upon a time, and be sure ’twas a long time ago, there lived a poor woodman in a great forest, and every day of his life he went out to fell timber. So one day he started out, and the goodwife filled his wallet and slung his bottle on his back, that he might have meat and drink in the forest. He had marked out a huge old oak, which, thought he, would furnish many and many a good plank. And when he was come to it, he took his ax in his hand and swung it round his head as though he were minded to fell the tree at one stroke. But he hadn’t given one blow, when what should he hear but the pitifullest entreating, and there stood before him a fairy who prayed and beseeched him to spare the tree. He was dazed, as you may fancy, with wonderment and affright, and he couldn’t open his mouth to utter a word. But he found his tongue at last, and, “Well,” said he, “I’ll e’en do as thou wishest.”

“You’ve done better for yourself than you know,” answered the fairy, “and to show I’m not ungrateful, I’ll grant you your next three wishes, be they what they may.” And therewith the fairy was no more to be seen, and the woodman slung his wallet over his shoulder and his bottle at his side, and off he started home.

But the way was long, and the poor man was regularly dazed with the wonderful thing that had befallen him, and when he got home there was nothing in his noddle but the wish to sit down and rest. Maybe, too, ’twas a trick of the fairy’s. Who can tell? Anyhow, down he sat by the blazing fire, and as he sat he waxed hungry, though it was a long way off suppertime yet.

“Hasn’t thou naught for supper, dame?” said he to his wife.

“Nay, not for a couple of hours yet,” said she.

“Ah!” groaned the woodman, “I wish I’d a good link of black pudding here before me.”

No sooner had he said the word, when clatter, clatter, rustle, rustle, what should come down the chimney but a link of the finest black pudding the heart of man could wish for.

If the woodman stared, the goodwife stared three times as much. “What’s all this?” says she.

Then all the morning’s work came back to the woodman, and he told his tale right out, from beginning to end, and as he told it the goodwife glowered and glowered, and when he had made an end of it she burst out, “Thou bee’st but a fool, Jan, thou bee’st but a fool; and I wish the pudding were at thy nose, I do indeed.”

And before you could say “Jack Robinson,” there the goodman sat, and his nose was the longer for a noble link of black pudding.

He gave a pull, but it stuck, and she gave a pull, but it stuck, and they both pulled till they had nigh pulled the nose off, but it stuck and stuck.

“What’s to be done now?” said he.

“‘Tisn’t so very unsightly,” said she, looking hard at him.

Then the woodman saw that if he wished, he must need wish in a hurry; and wish he did, that the black pudding might come off his nose. Well! there it lay in a dish on the table, and if the goodman and goodwife didn’t ride in a golden coach, or dress in silk and satin, why, they had at least as fine a black pudding for their supper as the heart of man could desire.

Source: Joseph Jacobs, More English Fairy Tales (New York and London: G. P. Putnam’s Sons, n.d.), pp. 107-109. This collection was first published in 1894. Jacobs’ source: “Sternberg’s Folk-Lore of Northamptonshire, 1851, but entirely rewritten by Mr. Nutt, who has introduced from other variants one touch at the close — viz., the readiness of the wife to allow her husband to remain disfigured.”

Cuento de los tres deseos
Jeanne-Marie Le Prince de Beaumont

Había una vez un hombre, que no era muy rico, que se casó con una bella mujer. Una noche de invierno, sentados junto al fuego, comentaban la felicidad de sus vecinos que eran más ricos que ellos.

-¡Oh! -decía la mujer- si pudiera disponer de todo lo que yo quisiera, sería muy pronto mucho más feliz que todas estas personas.

-Y yo -dijo el marido-. Me gustaría vivir en el tiempo de las hadas y que hubiera una lo suficientemente buena como para concederme todo lo que yo quisiera.

En ese preciso instante, vieron en su cocina a una dama muy hermosa, que les dijo:

-Soy un hada; prometo concederles las tres primeras cosas que deseen; pero tengan cuidado: después de haber deseado tres cosas, no les concederé nada más.

Cuando el hada desapareció, aquel hombre y aquella mujer se hallaron muy confusos:

-Para mí, que soy el ama de casa -dijo la mujer- sé muy bien cuál sería mi deseo: no lo deseo aún formalmente, pero creo que no hay nada mejor que ser bella, rica y fina.

-Pero, -contestó el marido- aún teniendo todas esas cosas, uno puede estar enfermo, triste o incluso puede morir joven: sería más prudente desear salud, alegría y una larga vida.

-¿De qué serviría una larga vida, si se es pobre? -dijo la mujer-. Eso sólo serviría para ser desgraciado durante más tiempo. En realidad, el hada habría debido prometer concedernos una docena de deseos, pues hay por lo menos una docena de cosas que yo necesitaría.

-Eso es cierto -dijo el marido- pero démonos tiempo, pensemos de aquí a mañana por la mañana, las tres cosas que nos son más necesarias, y luego las pediremos.

-Puedo pensar en ello toda la noche -dijo la mujer- mientras tanto, calentémonos pues hace frío.

Mientras hablaba, la mujer cogió unas tenazas y atizó el fuego; y cuando vio que había bastantes carbones encendidos, dijo sin reflexionar:

-He aquí un buen fuego, me gustaría tener un alna de morcilla para cenar, podríamos asarla fácilmente.

Tan pronto como terminó de pronunciar esas palabras, cayó por la chimenea un alna de morcilla.

-¡Maldita sea la tragona con su morcilla! -dijo el marido-; no es un hermoso deseo, y sólo nos quedan dos que formular; por lo que a mí respecta, me gustaría que llevaras la morcilla en la punta de la nariz.

Y, al instante, el hombre se percató de que era más tonto aún que su mujer, pues, por ese segundo deseo, la morcilla saltó a la punta de la nariz de aquella pobre mujer que no podía arrancársela.

-¡Qué desgraciada soy! -exclamó- ¡eres un malvado por haber deseado que la morcilla se situara en la punta de mi nariz!

-Te juro, esposa querida, que no he pensado en que pudiera ocurrir -dijo el marido-. ¿Qué podemos hacer? Voy a desear grandes riquezas y te haré un estuche de oro para tapar la morcilla.

-¡Cuídate mucho de hacerlo! -prosiguió la mujer- pues me suicidaría si tuviera que vivir con esta morcilla en mi nariz, te lo aseguro. Sólo nos queda un deseo, cédemelo o me arrojaré por la ventana.

Mientras pronunciaba estas frases corrió a abrir la ventana y su marido, que la amaba, gritó:

-Detente mi querida esposa, te doy permiso para que pidas lo que quieras.

-Muy bien, -dijo la mujer- deseo que esta morcilla caiga al suelo.

Y al instante, la morcilla cayó. La mujer, que era inteligente, dijo a su marido:

-El hada se ha burlado de nosotros, y ha tenido razón. Tal vez hubiéramos sido más desgraciados siendo más ricos de lo que somos en este momento. Créeme, amigo mío, no deseemos nada y tomemos las cosas como Dios tenga a bien mandárnoslas; mientras tanto, comámonos la morcilla, puesto que es lo único que nos queda de los tres deseos.

El marido pensó que su mujer tenía razón, y cenaron alegremente, sin volver a preocuparse por las cosas que habrían podido desear.

Az aranyhal és a három kívánság

Épp kapása volt az öregnek. Megrántotta a botot, és hirtelen kirepült a partra egy halacska. Rögtön leakasztotta és beletette egy vödörbe, melyben az aznapi vacsorát gyűjtötték. A fiatalabbik az öreg mellett ült, és figyelte, hogyan csinálja.
– Látod fiam, így megy ez. Megpróbálod? – kérdezte tőle.
– Hogyne próbálnám! Adja csak ide apám! – átvette a pecabotot és a horgot belehajította a vízbe. Három perc harminchárom másodperc telt el, és az úszó rángatózni kezdett.
– Hohó, kapásod van! – mondta az öreg. Add csak ide! – átvette tőle a botot, és kihúzta a halat a partra. Nem akármilyen hal volt ám az! Egy igazi aranyhal. Igencsak elcsodálkoztak.

– Nagy szerencséd van neked fiam – szólt az öreg, majd hozzátette: a baj csak az, hogy az ilyet vissza kell dobni.
– Apám, sose hallottad a mesékben, hogy ilyenkor hármat kívánhatok?
Az öreg kérdően nézett fiára, és míg vizsgálta a halat, a következő megállapításra jutott:
– Ez a hal már nem is él. Tehát már visszadobni sem érdemes.
Erre hirtelen rájuk nézett a hal a vödörből, és szomorúan megszólalt:
– Nem hisztek a mesékben? ­­Pedig én olyan világba repíthetlek benneteket, amilyenről még csak álmodni se mernétek. Kívánjatok bármit … csak dobjatok vissza … kérlek!
Megesett a szívük a szegény aranyhalon, és ha már kívánhattak is, akkor azt se szalasztották el.
– Hát akkor legyen – kezdte izgatottan a fiatal – először is: egy hatalmas palotánk, ahol apám a király és én vagyok a királyfi. Legyen egy szépséges királylány, kinek kezét elnyerhetem, és annyi szolgáló serénykedjen mellettünk, hogy még megszámolni se tudjuk! A kívánságok után visszadobták az aranyhalat a vízbe. Az még egy kicsit ficánkolt, majd lemerült a víz alá. Egyszer csak újból a felszínre jött, és megszólalt:
– Biztosan ezt kívánod, drága jótevőm?
– Egészen biztosan! – felelte a fiatal.

A hal ezután újra eltűnt a víz sodrásában, és többet már nem tért vissza. Percek teltek el. Várták, hogy bekövetkezzen a csoda – de nem történt semmi.
– Na mi lesz már? – kérdezte az öreg. – Látod fiam, nem szabad az ilyennek hinni!
Ekkor hirtelen óriási fény árasztotta el a tájat, egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk, vidám csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta el testüket. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman, feléjük nézett, de hirtelen megijedt és tovafutott.
– Mi ez apám? Mi történik?

Ekkor becsukódott a szemük, és mikor kinyitották, egész máshol voltak. Az öreg egy trónon ült, korona volt a fején – körülötte cselédek. Egy hatalmas, pompázatos palotában voltak: a trón előtt tíz méter hosszú pazar szőnyeg, körös-körül csillogott és villogott a sok drágakő.
A fiatalabb a helység bejáratánál „ébredezett”. Hirtelen üdvrivalgásban tört ki:
– Apám, apám, sikerült! Megtette nekünk! Hiszek a mesékben! – a király lenézett fiára.
– Neked is csak egyszer kell pecabotot adni a kezedbe! – erre jót nevettek.
– Mihez kezdünk most? – kérdezte a királyfi –, de választ már nem adhatott az öreg király, mert egy szolga lépett be. Egyenesen a trónhoz ment, és megszólította:
– Drága királyom, van itt két ember, akikről ítéletet kell hoznod. Kinn üvölt a nép, és téged vár. Az egyik rablógyilkos, a másik meg királynak mondja magát. Ne feledd, az egyiket szabadon engedheted, hiszen ünnep van.

A király elkomorodott: „Még csak most jöttem ide, és máris ilyenekkel zaklatnak?” De nem tehetett mást, berendelte magához a két embert. Először a rablógyilkost hívatta, és meghallgatta. Az ártatlannak vallotta magát, és kérte, hogy engedje szabadon. Ezután behívta azt is, aki királynak mondta magát. Egy rongyos, szakadt ruhában lévő férfi jött be, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy király. Megkérdezte tőle:
– Te tartod magad királynak? Hol van a koronád? Hol vannak a szolgáid?
De ő nem válaszolt semmit, csak lehajtott fejjel állt a király előtt.
Ekkor hirtelen egy öregasszony lépett be a hatalmas ajtón, valamiféle furcsa csuklya volt a fején. Egy görbe botra támaszkodva lépegetett, lassan, egészen a trónig. Arcát eltakarta, de villogó, sárga szemei kilátszottak. Az öreg királyt fürkészte.

– Miben segíthetek? – kérdezte a király.
– Ez az ember bűnös! – és közben a szegényes ruhába öltözött férfira mutatott – El kell ítélned, különben átok száll rád! Gondoskodom róla! – és hirtelen köddé vált.
Megijedt az öreg király, nem értette, miért vádolja az öregasszony ezt az embert. És ha tényleg átkot szór őrá? Ezután kiment a nép elé. Hatalmas tömeg kavargott a palotaudvaron, és követelték, hogy engedje szabadon azt, akit először hallgatott ki, és a másikat meg feszíttesse keresztre. Az újdonsült király nem értette, miért ezt kérik, azt gondolta őket is megátkozta az öregasszony. Először szabadon akarta engedni a magát királynak mondó embert, de a nép üvölteni kezdett:
– Nem vagy a királyunk, ha szabadon bocsátod. Feszítsd keresztre! Ha nem, akkor uralmadnak vége, a nép támasza nélkül egy uralkodó sem ér semmit!
Erre megdöbbent az öreg király, és rövid hezitálás után azt parancsolta a katonáknak, hogy feszítsék keresztre azt a szegény embert. Így tartotta meg hatalmát és befolyását az a király, aki imént még horgászbottal küszködött a tó nyugodt partján.

Eközben a fiatalabbik a várost járta, álruhában, és rengeteg emberrel ismerkedett össze. Próbálta kideríteni, mi ez a nagy nyüzsgés a palota udvarán? Már ahogy a palotából kitette a lábát, egy gyönyörű szép, előkelő fiatal lányba botlott, kinek haja aranysárga volt, és szemei olyan elragadóan szép kékek, mint a mesékben. Boldogan megszólította, és a lány kedvesen válaszolgatott is neki, és olyan jót beszélgettek, hogy közben háromszor körüljárták a várost, úgy, hogy észre se vették. Megnézték a város nevezetességeit, és a lány bemutatta az álruhás királyfit pár embernek, akik nagyon barátságosan fogadták, és szeretettel bántak vele. Pont tizenegyen voltak. Elmondták neki, hogy most akarják keresztre feszíteni mesterüket, akit nagyon szeretnek, és uruknak tekintenek. Erre megsajnálta őket a királyfi, és visszatért apjához a palotába, hátha még megállíthatja a folyamatot. Egyenesen a trónhoz ment.

– Apám, mit tervezel? Meggyilkoltatsz egy ártatlan embert?
– Nem volt más választásom, fiam. A nép akarta. De a másikat szabadon engedtem, mert nagyon tiltakoztak, mikor őt akartam keresztre feszíttetni.
– Senkit se kellett volna! – mondta a királyfi keserűen. – Nem lehetne ezt valahogy leállítani?
– Fiam, bizony már viszik azt az embert a hegyre, a kereszttel a hátán – mondta, ugyancsak megbánva döntését, az apja.
A fiú erre elszomorodott, és szemrehányóan megjegyezte:
– Én nem erre vágytam. Nem ilyen királyságot akartam, ahol embereket kell ölnünk?!
Bánatosan kivonult megint a palotából, de most csendesebb helyet keresett. Útközben találkozott azzal a tizeneggyel, akiket az aranysárga hajú lány mutatott be neki. Azok elmesélték az ifjúnak, hogy a sárga szemű, görbe botos gonosz boszorkány békává változtatta azt a gyönyörű, szép lányt. Erre elszomorodott. Elindult magányosan, és egy elhagyatott tó körül sétálgatott. Gondolkodott a békává változott fiatal lányon, és azon is, hogy vajon, hogyan tehetné jóvá apja bűnét. Egyszer csak hirtelen fölborzolódott a víz. Csodálkozva és örömmel fedezte fel, hogy az aranyhal dugta ki fejét a víz felszínén. Rögtön megszólította:

– Drága aranyhal! Nézd, mit tett apám! Egy ártatlan embert küldött a halálba. És az aranysárga hajú lány is békává változott.
– Ti kívántátok ezt az életet – mondta az aranyhal. Egy királynak vállalni kell minden felelősséget, mely az uralkodással jár! Az aranysárga hajú lány miatt viszont ne aggódj! Csak addig tart az átok, míg meg nem csókolja az, akivel legboldogabb lenne a világon.
A fiatal már erről is olvasott valamelyik mesében, így aztán emiatt már nem aggódott.
– Nem lehetne valahogy apám bűnét jóvátenni?
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte az aranyhal.
– Szabadítsd meg a haláltól azt az embert!
– Ezt nem tehetem! Ennek meg kell történnie. Nem avatkozhatok bele felsőbb hatalom döntéseibe.
Nem értette az ifjú az egészet, de tovább próbálkozott.
– Mit tegyek szerinted?
– Menj a kereszthez, ahová vitték, és kérd tőle apád bűneinek bocsánatát!
A fiú nyomban elment a hegyre, és látta a tömeget, mely a kereszt köré gyűlt. Az ártatlan elítélt lehorgasztott fejjel tűrte némán a szenvedést. Ő közvetlen közel ment hozzá, és megszólította:
– Kérlek, bocsásd meg apám vétkét!

Erre a keresztrefeszített fölemelte fejét, egyenesen az ifjúra nézett, és így szólt:
– Ettől a naptól fogva minden ember bűnei bocsánatot nyernek, aki teljes szívéből megbánta azt! Ekkor elsötétült az ég, és a kereszten kínlódó kilehelte lelkét. Sokan elcsodálkoztak ezen az eseten.
A királyfi visszatért a palotába és megkereste apját.
– Ez az ember biztosan ártatlan volt, de megbocsátott neked!
– Bánom már, hogy így történt – mondta a király szomorúan – Nem lehetne valahogy másként az életünk? Nem akarok király lenni!
– Talán van esélyünk. Menjünk a tóhoz, ott találtam nemrég az aranyhalat. Hátha ott van most is.
Erre együtt elmentek a tóhoz, és vártak. Nem kellett sokat várni, mert három perc harminchárom másodperc múlva megjelent az aranyhal.
– Kedves jótevőm, látom megtetted, amit kértem tőled. Ezért kívánhatsz tőlem még egyet. Mit kívánsz? – szólt az aranyhal.

Elgondolkodott az ifjú. Nem akart most már hibás döntést hozni.
– Adj nekünk bátorságot, értelmet és bölcsességet, és repíts minket más világba, mert úgy érezzük, itt már eljátszottuk tisztaságunkat!
– Megkapjátok! – mondta az aranyhal, és eltűnt a tó mélykék vízében.
Ekkor hirtelen óriási fény árasztotta el a tájat, egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta el testüket. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman. Feléjük nézett, de hirtelen megijedt, és tovafutott. Apának és fiának lecsukódott a szeme, és mire fel tudták nyitni, már egész máshol voltak. A fiatal, csak az aranysárga hajú, elbűvölően szép kék szemű fiatal lányt nem tudta kiverni a fejéből, aki békává változott, de most már új életével kellett foglalkoznia.
Most egy elhagyatott városrészen sétálgattak. Minden sokkal modernebbnek tűnt, mint a királyi városban, de a házak romosak voltak, a járókelők pedig szomorúan, földre szegezett szemmel sétáltak az utcán. Rögtön megszólítottak egy arra járó embert, hogy kiderítsék, miféle helyen vannak. Megtudták, hogy most lett vége egy nagy háborúnak, és új uralkodó vette át a hatalmat. Félelemben élnek a polgárok, mert bármikor bebörtönözhetik őket. Erre igencsak elcsodálkoztak, és nem értették, miért ide varázsolta őket az aranyhal, de nem riadtak vissza.

Továbbsétáltak, és nemsokára egy kávézóban találták magukat, ahol is ültek egy asztalnál és beszélgettek.
– Vajon miért pont ide küldött minket az aranyhal? – kérdezte a fiatal – Nem tűnik túl barátságos helynek!
– Biztosan megvan rá az oka! Várjuk ki a végét, de az biztos, hogy valami megpróbáltatáson kell most is részt vennünk – osztotta meg sejtését az öreg.
– Az élet tele van megpróbáltatásokkal. Lássuk, ez mit tartogat számunkra! – vágta rá bátran a fia.
– Fiam, ahol ilyen rendszer van, mint ez, ott ne akard tudni, milyen megpróbáltatások várhatnak rád!
– Mire gondolsz?
– Te is hallottad, miket mondtak az utcán. Olyan rendszer ez, ahol az emberek a hatalomnak vannak kiszolgáltatva, és aki felemeli szavát ellenük, azt börtönbe zárják.
Igazságos ez így fiam? – de mivel a fiatal nem válaszolt, az öreg folytatta. – Nem, ez nem igazságos! Nem veszik figyelembe az emberi jogokat, csak a pénz és a hatalom érdekli őket!
Ekkor egy furcsa külsejű öregasszony lépett be a kávézó ajtaján. Különös csuklya volt a fején, arcát eltakarta foltos ruhájával, és egy görbe bot volt a kezében. Az öreg azonnal megismerte, tudta, hogy ez nem lehet más, csak a gonosz boszorkány. Az hirtelen feléjük vetette tekintetét, és sárga szemeit mérgesen villogtatta, majd mutogatni kezdett rájuk. Erre három-négy ijesztő ruhás fegyveres rontott rájuk, és azonnal megbilincselte őket. Egy fekete autóba tuszkolták apát és fiát, és már indultak is. Később kiderült, a kávézóban lehallgatták őket. A vád: rendszerellenes megnyilvánulásaikkal veszélyeztethetik az ország békés és szabad előrehaladását.

Ekkor teljesen megértették, hogy miért félnek az emberek, miért nem mernek szólni, vagy kritizálni.
– Látod fiam, talán most bölcsebben tettük volna, ha hallgatunk ott a kávézóban – mondta az öreg, már a börtöncellában.
– Én nem félek a haláltól, a lélek szolgálója vagyok, bátran tűröm a szenvedést. Gyáva, aki nem így teszi!
Minden este elvitték őket kihallgatni, és egy papírt akartak aláíratni velük, mely a vallomásuk volt a kihallgatók állítása szerint. Ők ezt nem írták alá, ezért megkínozták őket, de bátran kitartottak, mígnem egyik nap az öreg megtört. Aláírta a papírt, habár józan ítélőképessége már nem volt a régi. A bíróság halálbüntetéssel sújtotta. Hiába állították ártatlanul, hogy ők csak egy kávézóban beszélgettek.

A fiatalabb még bírta, és várta, hogy felmentsék.
Így telt az idő, mígnem elérkezett az öreg kivégzésének napja. Kiráncigálták a cellából, és vitték az akasztófához. Könnycseppek csordultak le az arcán, miközben visszatekintett fiára.
– Ezt akartuk fiam? Az értelem talán vétek? Egy kávézóban beszélgetni talán vétek?
– Ezek az emberek soha nem fogják megérteni, amit mi értünk. Ne feledd, a lélek halhatatlan! – kiáltotta apja után, akit közben elnyelt a félhomályos folyosó.
A fiatal a cellában maradt. Rövid hezitálás után odaszólt az egyik tisztnek:
– Kérem, adjon egy pohár vizet, nagyon kiszáradtam.
Ebben az emberben, aki őrizte őt, volt valami emberi, mert kérdés nélkül odavitt neki egy pohárral. Beadta a rácson. A fiatalember ahelyett, hogy megitta volna, most becsukta a szemét, és gondolataiba mélyedt. Így ült pár percig, mikor hirtelen felkavarodott a víz a pohárban… És, megjelent az aranyhal!
– Drága aranyhal! Lásd hova keveredtünk! Apámat most viszik akasztani. Segíts nekünk, kérlek! – mondta kétségbeesve.
– Királyságot kértél, én megadtam neked; bátorságot, értelmet és bölcsességet kértél, én megajándékoztalak mindezzel. Mit kívánsz még?
Erre az ifjú sírva fakadt.
– Azt hiszem, az volt a legjobb, mikor apámmal a tóparton ültünk, vidáman horgásztunk és jókat beszélgettünk. Kérlek, add vissza nekünk azt az életet, mert nem akarom apám halálát!

Az aranyhal megsajnálta őket.
– Többet akartatok, mint amennyit kaptatok. Nem nyugodtatok bele abba az életbe, amit Isten szánt nektek. Én megmutattam, hogy amit kívántok, az hatalmas felelősséggel jár, és könnyen nagy hibába eshettek. De ez ne forduljon elő többé!
Ekkor eltűnt az aranyhal a pohárnyi vízben, és a fiatal megitta a vizet. Percek teltek el.
Az öreg már kint volt az udvaron. Felkészült testében-lelkében a halálra, bátran várta. Felnézett az akasztófára, és körbe az emberekre, kik is azok, akik megölik, és visszagondolt arra az ártatlan emberre, akit ő maga küldött kereszthalálra. Végtelenül szomorú lett. „Hogyan várhatnám el tőlük, hogy megértsék az élet értelmét, súlyát, ha én magam sem tudtam megérteni, mikor király voltam?” Ekkor a nyakára illesztették a kötelet, és kirúgták a lába alól a sámlit.

Hirtelen óriási fényáradat ömlött az udvarra, és egy csodálatos szivárvány jelent meg az égbolton. Madarak halk csiripelése töltötte be a teret, és lágy melegség árasztotta apa és fiú testét. Egy szarvast pillantottak meg a távolban, melynek hétágú agancsa volt, és a mezőn szökellt vidáman. Rájuk nézett, és ragyogó tekintetével megindult feléjük. Ahogy közeledett, egyre jobban érezték azt a csodálatos örömöt, mely szétáradt testükben. Aztán becsukták a szemüket – a fiatalabb a cellában, az öreg az akasztófánál –, és mire kinyitották, egész máshol voltak. De ez a táj ugyancsak ismerős volt. Egy tóparton ültek, horgászbottal a kezükben. Minden olyan csendes volt. Lágy szellő kísérte a madarak csiripelését, és a Nap is boldogan sütött rájuk. Egymásra mosolyogtak.

– Fiam, azt hiszem, már se gazdagok nem vagyunk, se okosak, de egyet megtanultam az aranyhaltól: csak szeretetben lehet boldog az ember, mert a gyűlölet és a hatalomvágy pokollá teszi az életet.
– Egyetértek, apám, nem vágyom én már más ember bőrébe bújni. Ez vagyok én, mindig is ez voltam, és nem is akarok más lenni. Ezt az énemet kell a legmegfelelőbben kihasználnom – az emberek javára!
Mivel már sötétedett, a vödörrel kezükben elindultak hazafelé. Útközben megláttak egy templomot. Az öreg betért egy pár percre, és mondta fiának, hogy induljon haza, nemsokára megy ő is. Bent a templomban leborult a kereszt elé.
– Mindannyi bűnünk egy-egy kalapácsütés arra a szegre, mellyel testedet hozzáfeszítették a kereszthez. Bocsáss meg nekünk! – Sírva fakadt, de ekkor a keresztről egyenesen a szemébe nézett a megfeszített, és megszólalt:
– Bűneid bocsánatot nyertek, de többé ne vétkezzél! – ekkor megkondult a templom harangja, kétszer. Ez azt jelezte, hogy valaki meghalt a faluban. Az öreg már tudta, hogy akit a keresztre feszítettek, Isten volt, nem ember!

Keresztet vetett, és kiment a templomból. Mindent olyan másnak érzett, mint eddig. Valahogy megtelt élettel a levegő. Hazament, és fiának is elmesélte, hogy mit látott. A fiú boldogan hallgatta végig apja történetét, utána elmesélte, hogy ővele mi történt:
„Én, ahogy mentem hazafelé, és ragyogott rám a nap, az útszélen megláttam egy ugrándozó kis békát. Azonnal felvettem és megcsodáltam. Aztán eszembe jutott az az életünk, mikor még királyok voltunk. A csodálatos, aranysárga hajú lány, akit a gonosz boszorkány békává változtatott. És az is, hogy az aranyhal azt mondta, az átok csak addig tart, míg meg nem csókolja a lány békaarcát az, akit legjobban szeret a világon. Erre én megcsókoltam, hátha én vagyok az, és a kisbéka mit sem várva, azonnal visszaváltozott a gyönyörű, sárgahajú, kékszemű lánnyá. Ekkor megkondult a templom harangja, kétszer. Ez azt jelezte, hogy valaki meghalt a faluban. Hazakísértem a lányt, és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk – mesélte az ifjú.
Másnap megint kimentek horgászni, és várták, hátha megjelenik az aranyhal, hogy megköszönjék neki, amit értük tett. Három perc harminchárom másodpercet kellett várniuk, és halacska meg is jelent. A fiatalabbik hálásan mondta:

– Köszönünk mindent neked, drága aranyhal. Megmentettél minket, saját ábrándunktól. Tartozunk neked.
– Nem tartoztok semmivel – mondta az aranyhal kicsit ficánkolva a víz tetején –, de ha mindenképpen szeretnétek valamit adni, akkor egy ígéretet kérek tőletek.
– Mi lenne az? – kérdezte az ifjú.
– Szeressétek egymást! Szeressetek minden embert, akárki is az.
– Megígérem! – mondta a fiú azonnal.
Ekkor eltűnt az aranyhal. Ők mélységes csendben ültek a parton. Kis idő múltán megszólalt az öreg:
– Fiam, tudod-e ki volt az, aki tegnap meghalt a faluban?
– Igen, egy öregasszony, aki mindig görbe botra támaszkodva járt, és villogó sárga szemeivel rémisztgette az embereket.
Az öreg elhallgatott, majd rövid gondolkodás után megszólalt:
– Erre, fiam, csak azt tudom mondani, hogy ahol a szeretet él, ott a bűn, és a kísértés halott!
Még egy darabig csendben ültek egymás mellett, aztán elindultak hazafelé, mert a fiatalnak találkozója volt az aranysárgahajú lánnyal.

Ettől fogva megváltozott az egész életük. Sok barátot szereztek maguknak, és a fiatalabb, ahogy egyre jobban megismerte az aranysárga hajú lányt, egyre jobban meg is szerette. Mígnem egy nap elhatározták, hogy össze is házasodnak. Az esküvőre rengeteg ember gyűlt össze, csodálatos esemény volt. A kis templomban adta őket össze a pap. Természetesen a lakodalom se maradt el az esküvő után. Mindenki az asztalnál ült, mikor is az ifjú férj pohárköszöntőre emelkedett:
– Kedves barátaim! Nagyon örülök, hogy itt vagytok velünk, és együtt ünnepelhetünk. Én most, mielőtt folytatnánk a vacsorát, csak egy dolgot szeretnék mondani nektek: Szeressétek egymást!

Hirtelen a poharában felkavarodott a bor, és mindenki szeme láttára az aranyhal jelent meg. Nem akart most szólni egy szót se, csak boldogságát kifejezni. Mosolygott, és fél szemével az ifjúra kacsintott.
Ekkor látták utoljára az aranyhalat.

SUBSCRIBE

  • Share

Leave a reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *