logo

KÖRKÖRÖS ROMOK

körkörös-romok Borges

Körkörös romok1

Jorge Luis Borges

Boglár Lajos fordítása

Senki sem látta partra szállni a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend2 tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg sem érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot, régi tűzvészek emésztették el. Szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltozására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhény szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy álmát a körnék tisztelettudó lakói meglesték: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidege járta át: az eltékozolt falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni, és átvinni a valóságba. A mágikus terv egész lelkét betöltötte. Ha a nevét kérdi valaki vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom jól jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a parasztok közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amely csupán az alvás és az álom fáradalmainak volt kitéve.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik a lépcsőre; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágia-órát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és baiktatja a való világba. A férfi, álmában is éberen, figyelte kísérletei válaszait, átlátott az imposztorokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, se azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, még sem válhattak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb álltak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál, hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent, nem álmodott. Az estét és a rákövetkező napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta derítenia vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.

Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába; sokkal nehezebb, mint homokból kötelet sodorni vagy az arc nélküli szellővel pénzt verni. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta volna, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ezidőben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amig teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagait – és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott.

Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ökölnagyságúnak álmodta. Gránitszínűnek egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában, tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla, és minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte, és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka mutatóujjával végigsimított a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül is és belül is. Megnyugtatta a viszgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott: de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.

A gnosztikus3 kozmogóniákban4 a demiurguszok5 összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni, akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát (bár jobban járt volna, ha lerombolja). Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé – amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborral álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be nemki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja keltenia megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezeti a fiút a ritusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai (gúlái) fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyatott épületben őt dicsőíti. És az álmodó ember álmában a megálmodott felébredt.

A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűz-kultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna… De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.

Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre – és talán ezért nyugtalan. Aznap éjjel először, megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit.

Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürküleben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadta fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollévő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lusztrum6, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése – páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra). Természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.

Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel: először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése, mert megismétlődött, ami sok száz évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatra arra gondolt, a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

Jorge Luis Borges 

Jorge Luis Borges (horhe luisz borhesz; 1899–1986) argentin író, költő, a latin-amerikai irodalom egyik legnagyobb alkotója. Első elbeszéléskötete 1935-ben jelent meg, ezt tekintik a mágikus realizmusszületési évének. (Ennek az irányzatnak az a célja, hogy az európai izmusok által is inspiráltan újszerű, nagy esztétikai értékű, ugyanakkor az amerikai sajátosságokat visszaadó legyen a földrész irodalma.) A kiindulópont gyakran egy abszurd helyzet, amelyben realisztikus cselekményvezetés bontakozik ki. Gyakoriak – Borgesnél is – a térben és időben elvonatkoztatott motívumok, másoknál (pl. García Márquez) viszont a valóságos amerikai helyzet jelenik meg.

 

FELIRATKOZOM

  • Share

Leave a reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *